Lázas beteg

Az Orbán-kormány jelenlegi politikája, nyilván nem csak a számomra, kísértetiesen idézi a Kádárék előtti magyar külpolitika tradícióit, aminek, hogy mást ne mondjak, például Trianont is köszönhetjük. Kádárék konokul elutasítottak mindent, ami a világháború előtt és alatt volt, ami nagyon is érthető, ha belegondolunk, mi volt, miben nőttek fel, mi határozta meg a fiatalságukat, ha olvasunk pár sor Ady-t vagy József Attilát, ezért követtek más vonalat: nagyjából tartották a pofájukat. Ma viszont ismét ott tartunk, hogy Magyarország magára maradt Európában, politikusainak, képviselőinek süket arcátlanságával sikerült kivívni az általános ellenszenvet. Az, hogy a lengyel és a litván jobboldal teljes mellszélességgel támogatja, ha jól megfizetik érte, talán mondanom sem kell, sokat nem jelent. Sikerült a gyorsnaszádot ismét olyan pozícióba kormányozni, ahol kitűnő céltábla, ráadásul áramlással szemben van, szóval még a helyben maradáshoz is folyamatosan félerővel kell járatni a motorokat. Ügyes. És drága.

IMF kölcsönt még Kádárék is kaptak, pedig ők a Varsói Szerződés tagjai voltak, ma viszont Magyarország egyelőre még az Európai Unió tagja, bár már két éve semmilyen szempontból nem érdemes erre. Világos, határozott üzenetre van szükség: az EU-nak diktatúra nem lehet tagja, az Unió tagországainak teljesítenie kell bizonyos feltételeket, különben.. különben majd most meglátjuk, mi lesz. Erről szólnak például a kötelezettségszegési eljárások: Magyarország bíróság előtt áll, és sorra gyűjti be az elmarasztaló ítéleteket. Előbb-utóbb meg kellett mutatni, hogy a renitensekkel szemben vannak eszközei az Uniónak, kár, hogy ehhez éppen  szülőhazám szolgáltatott készséggel indokot. Nincs mit tenni, bármennyire sajnálom, akárhányszor elmondom, akárhányszor mondja el bárki, ez a helyzet.